15. A megfigyelő effektus

Összegezve a fentieket, megfogalmazható az úgynevezett Megfigyelő-hatás:

A megfigyelő tudatállapota (hiedelmei, meggyőződései, vágyai, érzései, gondolatai és az ezeket fenntartó nyelvi világkép) határozza meg az általa megfigyelt valóságot.

Különböző megfigyelőknek különböző a valóságuk. A megfigyelő tudatában rögzült világkép, vagyis az észlelési mintája, elsődleges a valósághoz képest és meghatározza azt, ezáltal a megfigyelő egész életét is. A megfigyelő mindannyiunk, minden ember, minden tudathordozó. Ha a megfigyelő világképe megváltozik, megváltozik a valósága is. Nincs értelme vitatkozni azon, melyik valóság valóságosabb, vagy melyik világkép a helyesebb. Csakis azzal van értelme foglalkozni, hogy boldog vagy-e a Te világképedben és az abból fakadó valóságban, vagy sem.

Különböző megfigyelőknek különböző a valóságuk. De miért érzékeljük mégis a valóságot egészében véve hasonló módon, miért beszélhetünk bizonyos, mindenki számára közös dolgokról mint objektíven létezőkről, mindenki által azonosan észleltekről, és mi több, miért építhetünk erre a társadalmi viszonyok egész rendszerét: termelést, gazdaságot, jogot, állami és társadalmi intézményeket? Mert van egy alapvető

nyelvi világképünk, ahol a szék az szék, az asztal az asztal, a szekrény az szekrény (bár az állammal és a gazdasággal már bonyolultabb a helyzet). A nyelv lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük egymást, megegyezzünk valamiben és hatékonyan együttműködjünk – nem is pusztán az információátadás szintjén, hanem magának a kollektív valóságnak a teremtési szintjén –, a nyelvnek köszönhetően ragadjuk ki, vagyis formáljuk meg a világ összes lehetséges állapotának kvantumleveséből a saját valóságunk számunkra érthető képét.

De mit tegyünk, ha hirtelen felismerjük, hogy a világképünk, a valóságérzékelési mintánk nem tesz minket boldoggá? Ha emiatt kénytelenek vagyunk küzdeni egymással és a természettel a saját túlélésünkért, ha szenvedünk, megbetegszünk és meghalunk? Ha kollektív valóságunk a szenvedés gyárává vált, ahová gyermekeink újabb és újabb nemzedékeit szállítjuk? És mi több, mint társadalom már beleegyeztünk ebbe mint normába, és most – az iskolákban és az egyetemeken – csupán az „objektív valóság” törvényeit tanulmányozzuk, lényegében megszilárdítva ennek az idegen és minden értelemben veszélyes környező valóságnak a képét, ahol ha nem a természet, akkor a gazdaság, a politika, a versenytársak, a katonai ellenség, a tömegpusztító fegyverek, a helytelen táplálkozás, a rabló, a mániákus, a betegség, az orvosi műhiba, a rossz hatalom, a baleset és az öregedés – úgyis megölnek minket? Mit tegyünk mindezzel? Hogyan változtassuk meg a világképünket, az észlelési mintánkat?

Kezdetnek – akarni kell. Hiszen a vágyak kvantumszinten önmagukat teljesítik be. Akarni kell megváltoztatni hiedelmeinket és meggyőződéseinket az „objektív, tőlünk függetlenül létező valóságról”. Beismerni az igazságot, hogy e Hit foglyai (értsd: „rabszolgái”) vagyunk, elkezdeni nevükön nevezni azokat az érzéseket, azokat az érzelmeket, amelyek ebből a Hitből fakadtak és rendszerint uraltak minket: beismerni a félelmeket, sérelmeket, bűntudatot, haragot, a saját semmiségünk miatti szégyent; beismerni azokat a vágyakat, amelyek Hitünk berögződéseiből fakadva, éppúgy, mint az érzelmek, uraltak minket, már a függőségek kategóriájába átlépve – a torkosságot, a kéjt, a paráznaságot, a filmfüggőséget, a látványosságok iránti szenvedélyt, a pénztől és a külső kényelemtől való függést, a kapzsiságot, a nyerészkedésre és a bármi áron való élvezetekre való törekvést, a kávétól, az édességektől, a különféle stimulánsoktól és energiaitaloktól való függést, a mások feletti felsőbbrendűség vágyát, a hatalomra való törekvést, a bűnösök és a külső ellenség örökös keresését…

És amikor Te a dolgok jelenlegi állását abnormálisnak ismered el. Amikor megerősödik Benned a vágy, hogy ezt megváltoztasd. Amikor mindent kipróbálsz – a pszichoterápiától, megerősítésektől, vizualizációktól, meditációktól, NLP-módszerektől és híres guruk motivációs tréningjeitől a transzszörfingig, ayahuascáig, gombákig és a szándékok helyes megfogalmazásáig, és… felfedezed, hogy mindez nem működik, vagy korlátozott a hatóideje, és végül velük egyenlő erejű, ellenkező előjelű visszaesésekbe, kudarcokba és érzelmi kiégésekbe torkollik, akkor Te egyetértesz majd azzal, hogy bárcsak létezne Isten, és bárcsak Ő olyan lenne, aki nem a mi hódolatunkat keresi, hanem

segít nekünk magunknak saját valóságunk teremtőivé válni, vagyis uralni saját világképünket, elsajátítani az észlelési mintánk megváltoztatásának képességét.

Íme, ezért van szükségünk Istenre. Nem azért, hogy megvédjen minket a veszélyektől és javakkal árasszon el, hanem hogy megtanítson minket uralni a tudatunkat, az igazán isteni tudatunkat, tudatosan teremteni a valóságunkat. Hiszen így is teremtjük azt – minden másodpercben, minden pillanatban –, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. De Isten megtaníthat minket arra, hogyan tegyük ezt tudatosan. Isten segíthet nekünk megváltoztatni az észlelési mintánkat, kilépni az áldozat állapotából saját világunk tudatos Teremtőjének állapotába.

Te megkérdezed: miért nem tette meg ezt korábban? Miért kárhoztatott minket egyáltalán a szenvedések, a félelmek és a túlélésért folytatott küzdelem ezen tapasztalatára, ha mindez csupán Hit volt, az objektív valóságba vetett Hit, és ez megváltoztatható? Minden nagyon egyszerű: azért, mert Ő, egy ilyen Isten, egyszerűen nem létezett; emlékeztetlek, hogy Isten egy kollektív hiedelem, és mi mint emberiség éppen a szenvedéseink, a félelmeink és a túlélésért vívott küzdelmünk eredményeként hordtuk ki és szültük meg ezt az Istent.

Isten a tudatunk evolúciójának csúcsa, Ez a Mi Összegzett Legmagasabb Potenciálunk. És ahogy haladtunk az evolúciós utunkon, a mi Istenünk mint kollektív hiedelem szintén evolválódott – kezdetben csupán egy Felsőbb Erő volt, majd ez az Erő kettéosztja Önmagát, és megjelenik a Jó és a Rossz, a kísértés, a bűn,

a Törvény és a Büntetés a be nem tartásáért, majd az egyik póluson megformálódik a Mindent Megragadó Vonzás, a Legfelsőbb Isteni Tulajdonságok és a Legfőbb Gyönyörűség Képe, és végül megjelenik az Isteni Szeretet és a Legfelsőbb Értelem, amelyek oly Mindent Átölelők, hogy Isten Önmagát áldozza fel, hogy megváltson minket a rabságból (a fejlődésünkben szükséges rabságból), a duális tudat rabságából és az anyagi valóság rabságából.

Változtunk mi – változott a Hitünk is, változott a mi Istenünk. És most Ő nem pusztán megvált minket Saját Áldozatával a korábbi hit rabságából, hanem megtanít minket magunkat istenekké válni, Szeretetté válni, feltétel nélkül szeretni és Megteremteni Magát a Szeretetet.

Krisztus az egyetértés pontja, és a mi – a kollektív hit és a szentek erőfeszítései által kihordott – módunk arra, hogy megváltoztassuk egyéni és kollektív világképünket, az észlelési mintánkat. Mód arra, hogy uraljuk Önmagunkat. A mi módunk arra, hogy az univerzum tudatos teremtőivé váljunk. Az egész mindenségé. Magának a Tudatnak, amely önmagából szüli az egész mindenséget.

Ez jelenti azt, hogy Istennek lenni – megteremteni Önön Magunkat Önmagunkból, megteremteni a Tudatot a Tudatból. Mi vagyunk a Kollektív Isten. És éppen most válunk Azzá.

És Krisztus, előkészítve ezt a munkát mint az Ő megteremtésének magukat szentelő szentek Kollektív Istene, megtesz

mindannyiunkat istenekké, megváltva a korábbi hitek és a duális tapasztalás rabságából, hogy az Egy Isten Testének részeivé válhassunk, segítve nekünk újra meglelni a teljességet, egyesítve bennünk a duális tudat pólusait – Istent és az embert, a Férfit és a Nőt, a fentet és a lentet, a múltat és a jövőt – egy új harmadikban, a Szeretetben. A Szeretetben, Amely soha nem kezdődött el, és soha nem szűnik meg létezni. Az Abszolút, Feltétel Nélküli, Örök Szeretetben. Amelyben...